Nem így kívánt terhesség

Küzdelmek az Rh-összeférhetetlenséggel

Magzati transzfúzió

2016. április 22. 11:13 - Maszatjanka

Kedden hajnalban, az IVIg után már surranhattam is ki a kórházból, hogy 10-re Grazba érjek, ahol a kezelőorvosommal lebeszélték, hogy fogadnak transzfúzióra, a legutóbbi UH eredmények miatt. Közben megérkezett a hétfői vérvétel értékelése is, az anti-D titer már 1:512-re emelkedett. Már egész sztoikusan veszem ezeket a híreket.

Sokféle forgatókönyvre felkészültem, viszont arra nem, amivel a Grazi Egyetemi Klinikán fogadtak - ők is megvizsgáltak a magzatot jó alaposan ultrahanggal, több orvos is egymás után, viszont a hasüregi folyadékot nem látták, és a systolés csúcssebességet is a határértéken belül mérték.

A systolés csúcssebesség az, hogy mennyi vért kell pumpálnia a szívnek ahhoz, hogy a szerveket a megfelelő mennyiségű oxigénnel ellássa - tehát ha túl magas az érték, az azt mutatja, hogy túl sokat kell dolgoznia, és nem áramlik megfelelően az oxigén, ami nem jó, és anémiához vezet. Ha az adott terhességi héthez tartozó medián 150%-át átlépi az ultrahangon mért csúcssebesség, az már egyértelműen anémiára utal. Kb. ilyen diagramon mérik be:

A hasi üregi folyadékról, az ascitesről meg már írtam, ha már ez a folyadék megjelenik a magzat testének különböző területein, az a hydrops egyértelmű jele - ami a mi esetünkben az anémia következménye.

Na, ez a két dolog az, amit a grazi szuperklinikán a szuperspecialista Prof. Dr. Häusler a szuperultrahangos készülékén normálisnak mért. Se folyadék, se a határértéket átlépő csúcssebesség. Teljesen biztosak voltak benne, és én azonnal elhittem. Ha helyi lakos lettem volna, hazaküldtek volna azzal, hogy jöjjek vissza következő héten. Először még így is azt mondta Dr. Häusler, hogy jöjjek vissza hétfőn és újra megnézik, aztán elkezdett gondolkozni, és kérdezgetni az előző terhességről, hogy milyen súlyos állapotban született Vince és milyen értékek mellett, majd úgy döntött, hogy inkább befoglal másnapra. De látszott, hogy ez nehéz döntés számára, és csak a legvégső esetben avatkozna be, mert ez nem egy egyszerű procedúra, és egyáltalán nem kockázatmentes.

(Az osztrák és egy magyar kórház közötti különbségeket inkább ki sem fejteném, mert azon csak sírni lehet - nem csak a tárgyi körülmények, hanem főleg a mentalitás tekintetében fényévekre vannak tőlünk.) 

Másnap reggeltől se evés, se ivás, délben bekötötték az infúziót, majd valami nyugtató folyadékot, amitől azonnal teljesen beszédültem és eltompultam - ez azért kellett, hogy se én, se a magzat ne mocorogjon a transzfúzió közben (végül is csak egy tízcentis tűt döfnek keresztül a hasamon). Lent 3 orvos és 4-5 nővér fogadott, szemmel láthatólag kissé feszülten. Időközben Dr. Häusler még egyszer újragondolta a dolgot, most azt mondta, hogy először is magzati vért vesznek, és megmérik a hemoglobin-koncentrációt, és ha ez minimum 10 g/dl, akkor nem kell transzfundálni. Az optimális érték minimum 12-14 - ehhez képest 6,7-et mértek, úgyhogy azonnal meg is kezdték a vérátömlesztést.

Maga a magzati vérvétel, azaz chordocentezis már lényegében ugyanaz a fizikai beavatkozás, mint a vérátömlesztés, csak utóbbinak sokkal nagyobb a rizikója a szervezetbe bejutó idegen anyag miatt, amire a magzat akárhogy reagálhat - legyen úgy, hogy sehogy, de ha nem jól, annak lehet a vége azonnali halál, koraszülés, vagy valami egyéb, ami miatt ki kell venni. Egy elég jó szájbarágós, páciensbarát cikk az eljárásról itt.

(kép innen)

Viszont már önmagában a beszúrás se semmi: az a képen is látszik, hogy (helyi érzéstelenítés után - injekció a hasba) egy brutálhosszú tűt kell keresztülszúrni a méhlepényen, majd eltalálni a köldökzsinórt úgy, hogy a babának semmi baja ne legyen. Erre a megfelelő pontot úgy találta meg az orvos, hogy az ujjával végignyomkodta a hasamat, és nézte a monitoron, hogy kb. hol lenne a beszúrás azon a ponton a méhen belül. Egyszerre kell a megfelelő helyen tartania az ultrahangos érzékelőkét, a másik kezében a tűt, közben figyelni a monitort és a tűt. Még neki is remegett a keze a beszúráskor - nyilván nehezen összehasonlítható a felelősség nagysága egy jól megfogalmazott üzleti email elküldésével (számomra felfoghatatlan, hogy kezelik ezt a fajta stresszt). Közben ott állt feszülten figyelve az egész staff, ugrásra készen. Amikor beért a megfelelő helyre, a köldökzsinór közepére, kivette a vérmintát, megmérték, majd a vészesen alacsony érték beigazolódása után már azonnal cserélt is a transzfundáló csőre, aminek a végén egy zacskó vér volt. Ezt adagolta a főorvos utasításainak megfelelően az asszisztáló orvos. Abbahagyták, újabb vért vettek, megmérték a Hb-értéket, még mindig 10 alatt volt, úgyhogy megint eresztettek valamennyit, amíg kb. 14 nem lett. Ekkor már kihúzta a tűt, mindenki elkezdett megkönnyebbülni, a nővérek takarították a vért meg mindent, az orvosok meg írták a jelentést.

(Még egy csavar a transzfúzióval kapcsolatban: Amint a szervezetem érzékeli az újabb idegen anyagot, úgy reagál rá, mint a magzat vérére is - újabb ellenanyagokat kezd termelni. Emiatt valószínű, hogy utána az anti-D értékek még jobban megugranak, és még jobban elkezdik pusztítani a magzat vérét, ami megint visszaugrasztja a hemoglobinszintjét és megint anémiás lesz. Emiatt kell többször ismételni, 1-2 hetente, mert innentől össze-vissza ugrál: kap egy hatalmas löketet az orvosoktól, amit az én ellenanyagaim teljes erővel rombolni kezdenek, erre újra meg kell támogatni, és így tovább. Ilyenkor nagyon gonosznak érzem magam, de eskü nem direkt csinálom! Tehát ez a méhen belüli transzfúzió tulajdonképpen egy verseny az idővel - minden egyes tuninggal nyernek pár napot vagy hetet, hogy aztán egyre fejlettebben és lehetőleg épp akkor nem vérszegényen jöjjön világra, hogy aztán amikor kint kapja a vért, már csak a saját szervezetében lévő ellenanyagokkal kelljen küzdenie, az enyémekkel ne.)

Jelentőségteljesen összenéztünk, elég megható pillanat volt. Félelmetes ezeken az emberi reakciókon látni az egész helyzet komolyságát - az egy dolog, hogy ez nekem életem egyik legbrutálisabb eseménye (az egész több hónapos őrület), de ez nekik sem csak a napi rutin része, és még a legtapasztaltabb szakorvost is valamennyire megviseli érzelmileg.

Áttoltak egy megfigyelő helyiségbe, ahol azonnal rám rakták a CTG-t, hogy monitorozzák, jól van-e a baba, és nem akar-e pl. kijönni (a szívhangon túl mutatta volna a fájásokat is). Egy nagyon aranyos, közlékeny csajszi beszélgetett velem (azt hiszem, szülésznő), aki azonnal előkerítette a barátomat is - pedig csak annyit kértem, hogy valaki mondja meg neki, hogy minden OK - , hozott vizet szívószállal, hozzá még szörpöt is, meg kétszersültet, hogy kezdjek eszegetni. Bármikor elaludtam volna, annyira kiütött ez a nyugtató, de egész nap nem tudtam, mert folyamatosan jöttek vizsgálni, hogy minden rendben van-e. Kérdeztem a szülésznőt, hogy mennyire gyakori itt ez a beavatkozás, mondta, hogy két központja van Ausztriában, Graz és Linz, és megvan a szakmai tapasztalat és tudás hozzá, de azért nem túl gyakori, mert eleve nagyon ritkán van rá szükség. De ha kell, akkor itt a legjobb kezekben vagyok - hát ezt feltétel nélkül azonnal el is hiszem. Mesélt még egy elég kemény eljárásról, aminek ez a központja, a magzati lézerterápiáról - ezt akkor kell elvégezni, ha az ikrek egy méhlepényen osztoznak, és az egyik elszívja az összes tápanyagot a másik elől, emiatt a másik nem fejlődik, viszont ez mindkettőjüknek végzetes lehet. Ilyenkor lézerrel ketté tudják vágni a méhlepényt, hogy mindkettőnek egyformán jusson - úristen.

Egész nap kisebb-nagyobb szédüléshullámok jöttek rám, teljesen használhatatlan voltam, de ezen kívül semmi probléma nem volt. A nővérek fent az osztályon ezerszer hangsúlyozták, hogy nyomjam a hívógombot, ha fel kell állnom, én meg csakazértis egyedül mentem pisilni, mire estefelé megelégelték, és az idősebb beküldte a fiatalt, hogy akkor is álljon ott mellettem - nem tudom, melyikünk volt jobban zavarban, én mondtam, hogy itt a mein mann, ő meg próbálta magyarázni németül, hogy de hát neki meg ezt dokumentálni kell, hogy segített a pisilésben. Ja, az más, bocsi... Még éjszaka is néha benéztek, hogy alles OK. Szerencsére igen.

Másnap elégedetten nézegették a CTG-t, újabb vérvétel, és találkozó Prof. Häuslerrel - valahogy meg kell állnom, hogy ne ugorjak a nyakába. Megbeszéltük, hogy betábláz kedd d.u.-ra, valószínűleg kelleni fog a következő transzfúzió is, viszont előtte menjek 9-re, hogy megnézhesse az ultrahangon, mi a helyzet - lehet, hogy végül úgy ítéli meg, hogy mégsem kell (bár az alapján most sem akarták volna, csak a vérvétel igazolta be, hogy mindenképp kell - hmm...). Elég őszintén elmondta, hogy csodálkozott, és nem érti, hogy az ultrahang hogyhogy nem mutatta jelét az anémiának, és nagyon örül, hogy mégis elvégezték a vérátömlesztést. Most végzett még egy ultrahangot, a systolés csúcssebesség lejjebb ment, és a végén még nyomtatott is egy fotót nekem emlékbe:

(Kiegészítve a Paint-expert - én - magyarázataival. Kezét a homlokára teszi, mintha kissé fájna a feje, mint akinek kicserélték a vérét...)

Búcsúzóul ennyit mondott: "It's difficult to see that I am happy, but I am happy."

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://rhbaba.blog.hu/api/trackback/id/tr708653918

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.