Van, aki az előbbitől, van, aki az utóbbitól retteg. Én mindkettőt átéltem, 5 év különbséggel. Mostani terhességem vége felé már sejtettem, hogy számolnom kell a császármetszés fokozott valószínűséggel, úgyhogy igyekeztem viszonylag felkészülni rá. Gondoltam, egy olyan honlap például nagy segítségemre lehet, aminek kifejezetten ez a domainneve, ráadásul külön cikk van az előnyökről és hátrányokról. Aztán amikor elkezdtem olvasni, rájöttem, hogy semmi előnyről nincs benne szó, csak arról, hogy "Ó, te szerencsétlen balfasz, nem fogod tudni rendesen szoptatni a gyerekedet, de még szeretni sem, meg különben is, ez nem igazi szülés". A jó nénikéteket, mintha ez valami kényelmességi döntés lenne, vagy mintha pont erre lenne szüksége a császárral szült anyukának utólag! Kb. olyan megnyugtató ezeket a - akaratlanul is becsmérlő, már eleve értékítéletet hordozó, pökhendi hangvételű - cikkeket olvasni, mint első szülésem után azokat, amik arról szólnak, hogy a gyereked és saját életedet helyrehozhatatlanul teszed tönkre, ha nem teszed mellre azonnal a szülés után. (Mintha én parancsoltam volna a nővérre, hogy azonnal vigye el a kis bőgőmasinát, most egy napig látni sem akarom - inkább szépre pihenem és sminkelem magam a másnapi Facebook-fotókhoz.)

Ettől az összeállítástól se lesz jobb kedve az embernek, leginkább csak olyan hangulatú idézeteket lehet olvasni, hogy "egy vágással a lelkemet is elvágták". Úgyhogy inkább megírom, ahogy én látom a kétféle szülés közötti különbségeket, anélkül, hogy sajnálatot éreznék akármelyik fölött is. Például mert a mostani császár lehet, hogy életmentő volt Borisz számára, senki nem erőltette, hanem végül én döntöttem így, az orvos által felvázolt helyzet ismeretében - egyébként a nyaka azóta is feszes a köré tekeredett köldökzsinór miatt, magától mindig csak baloldalra néz, naponta tornáztatni kell, úgyhogy inkább nem gondolok bele, mi lett volna, ha még ott szuszakolom is órákon át, csak mert így természetes. 

Egyébként vannak Magyarországon helyek/orvosok, ahol/akik fölöslegesen sok császármetszést hajtanak végre, általában nem azért, mert Hasfelmetsző Jack lenne a példaképük, vagy mert túl kényelmesek ahhoz, hogy végignézzék az órákig tartó szerencsétlenkedést, hanem túlzott óvatosságból. Egy indokolatlan császármetszés például biztosan jobban idegesített volna utólag. Ennek elkerülésére legfeljebb a következőket tudom javasolni:

1. Járj utána, mi az általános gyakorlat a kórházban, ahol szülni készülsz. Például a Honvédban állítólag (ezt egy nőgyógyász mondta nekem) 60-70% a császármetszések aránya, és egyébként minden nő, akivel találkoztam és ott szült, császáros volt. (Ezek nem statisztikailag megalapozott állítások, sikítja a bennem öt éve szunnyadó szociológus.) Biztos vannak kórházak szerinti vonatkozó statisztikák, 30% fölött nem szokott általában lenni.

2. Folyamatos monitorozás rizikóterhesség esetén, ami fényt deríthet az esetleges komplikációkra - ha van idő mérlegelni, nem kell attól tartani, hogy a pillanatnyi pánik hevében dönts (vagy fogadd el vakon az orvos döntését).

3. Ha van fogadott orvosod, fontos, hogy előzetesen mérd fel, beszéld meg vele, hogy áll a témához, és megbízz az értékítéletében, amikor döntésre kerül a sor - és akkor tudod, hogy rutinból vágja rá minden képzelt komplikációra, hogy császár, vagy tényleg csak akkor, amikor indokolt.

+1: Ez itthon nem evidens, de Ausztriában igen, hogy az orvosnak széles körűen tájékoztatnia kell téged a helyzetről, javaslatot tenni és megmagyarázni, hogy miért gondolja a császárt indokoltnak. Ezek után (szélsőséges eseteket, vészhelyzeteket eltekintve) TE döntöd el, hogy hogyan akarsz szülni. Attól még, hogy ez Magyarországon nem általánosan elfogadott, igenis jogod van hozzá.

Különbségek a tapasztalatok és sztereotípiák fényében:

Előkészületek:

Természetes szülésre nem mindig tudsz előre készülni, pláne ha rohamszerűen egyszer csak rád jön a szülhetnék. Enni, inni nyugodtan lehet, sőt, kell is, hogy legyen energiád a nagy erőbedobáshoz. A szülésznő felveszi az adataidat, közben CTG-n figyeli az összehúzódásokat és a szívhangot, vérnyomást mér - ultrahangra nem emlékszem, hogy lett volna (annak ellenére, hogy most nagy szerencse, hogy volt).

Császárnál evés 6 órával,ivás 2 órával a műtét előtt tilos. Az előkészület és várakozás ugyanúgy szülésznővel történik a szülőszobán, folyamatos CTG monitorozással. A szülésznő felad egy kompressziós harisnyát a trombózis elkerülésére (ezt napokig hordani is kell), és közvetlenül a műtét előtt felhelyez egy katétert, hogy mindig üres legyen a húgyhólyag, nehogy belevágjanak. Ennek a következő napig bent kell maradnia, amíg önállóan nem tudsz vécére menni. Maga a felhelyezés csak egy kicsit fájdalmas, erősebb csípést érezni. 

Ki kell tölteni egy dokumentumot az érzéstelenítéssel kapcsolatban a fennálló egészségügyi kockázatokról (dohányzol-e, magas vérnyomás, stroke a családban stb.), majd az aneszteziológus felteszi kb. ugyanezeket a kérdéseket, és felvilágosít az érzéstelenítés módjáról és kockázatairól. Vagy spinális, vagy epidurális érzéstelenítést adnak, illetve belebegtetik az altatás szükségességét hirtelen vészhelyzet esetére, vagy ha nem reagálnál a helyi érzéstelenítésre (ami időben kiderül). A spinális és az EDA is egy gerincbe adott injekció, ami deréktól lefele teljesen lebénít - a kórházban kapott részletes, angol nyelvű ismertető befotózva itt:

A szülés: 

Személyzet:

A vajúdást leszámítva a kitolási szakasz időtartama szerintem nem sokkal hosszabb, mint a műtét maga (kb. fél óra), tehát aktívabb jelenlétet a szülészorvostól talán nem kíván a hüvelyi szülés. Míg szüléskor csak az ügyeletes szülésznő volt mellettem végig (az én esetemben a vajúdás sem volt több 1 óránál), az orvos pedig néha rám nézett, majd kitoláskor vett részt folyamatosan a szüléssegítésben, a császármetszésnél ha jól emlékszem, volt két szülészorvos, egy másfajta orvos (talán aneszteziológus), egy műtős és 2-3 szülésznő. Bár ez a komplikált terhesség és a várható beavatkozások miatt is kellett, lehet, hogy alapesetben kisebb létszámú személyzet is elbír 1 nővel + 1 babával. A szülésznő szerepe a műtét alatt kisebb, mint szüléskor - nálam ő kapta ki a babát, majd egy villanásra (de tényleg csak szimbolikusan) megmutatta, aztán rohant is vele a neonatológushoz.

Környezet:

Szülőszoba vs. műtő - sok kommentárt nem érdemes hozzáfűzni. A szülőszobán végig ott lehet az apa is (vagy akár más, max. 1 fő), a műtőben nem. Gondolom, minden apuka nem kis megkönnyebbülésére.

Az akció:

A természetes szülés életem egyik legnagyobb élménye volt. Mondják, hogy a szülés utáni hormonok elfeledtetik az anyukával, milyen borzalmas volt, hogy hajlandó legyen legközelebb is bevállalni - ez talán igaz arra, akinek nehéz szülése volt, de nekem a terhességem talán legegyszerűbb része volt maga a szülés. Biztos az is számít, hogy fiatalon, 22 évesen szültem, és hogy egyáltalán nem voltak előzetes félelmeim (lehet, hogy azért, mert a velem egyidős csajok még nem tudták megosztani a vonatkozó horrortörténeteiket, inkább volt téma az előző esti buli, a vizsgaidőszak és hasonlók). Eleve a kínlódós szakasz elég rövid ideig tartott, amit aztán felváltott egy olyan transzcendens lebegés a kitoláskor, ami bármilyen drogot leköröz és teljesen elszakít a külvilág profán történéseitől. Akár a fájdalom, akár a hormonok, akár emiatt az élmény miatt ezután akármi történhetett, számomra minden rendben volt. Boldog voltam, és az sem zavart, hogy azonnal rohantak el a babával, fel sem merült bennem, hogy akármi baja lehet. Ez a boldog, együgyű lebegés még pár napig bőven kitartott - addig bármiféle kommunikációból csak úgy tudtam eldönteni, hogy baj van-e, hogy az illető megnyugtató vagy aggodalmas hangon közölte-e a hírt, az információ tartalmából már nem sok jött át. (Pedig esemény volt bőven, a másik kórházba szállítástól a teljes vércseréig mindenféle történt Vincével.) 

Ezzel szemben a császárnál elkerülhetetlenül csak passzív szereplője lehetsz a történéseknek (kivéve, ha beindult szülés után kell sürgősen vágásra váltani), egy műtétről van szó, aminek kimenetelét a te részvételed nem nagyon tudja befolyásolni. Míg szülni lehet hálóingben, a műtét előtt meztelenre kellett vetkőzni, a felső testemet csak egy törölköző takarta - ami ennél is jobban zavart, az, ahogy egy magatehetetlen testtömeggé váltam, az alsó testemet az injekció miatt nem tudva mozgatni, a fölsőt meg mert lekötözték két oldalt a kezeimet. Közben mindenhol mindenféle kezek valamit csináltak velem, deréktól lefele azt se tudtam, mit (le volt takarva egy nagy lepedővel), a jobb karomba folyamatosan adagoltak valami fájdalmas infúziót, az arcomba az oxigént, a hajamon a gumis védősapka... Míg a szülést valahol a nőiség beteljesüléseként lehet megélni, az élet értelmeként, itt inkább a nőiségem teljes semmibe vételét éreztem, meg voltam rémülve és bőgtem, konkrétan nem tudtam megmagyarázni, miért. 

(itt már kicsit jobb - szimbolikus kézbe adás, csak a fotó kedvéért)

Ezen az érzésen az sem változtatott sokat, hogy már az első percekben hallottam a babasírást - de ez nem volt olyan katartikus vagy emelkedett pillanat, mint ahogy arról az ember hónapokig álmodozik. A szülést kísérő kellemes, elégedett fáradtság is elmaradt és a bódító hormondózis is (aminek kétségkívül előnye az, hogy utána kritikus pillanatokban tudsz józanul kommunikálni).

Közvetlenül utána:

Kb. 2 órás megfigyelés a szülőszobán, akár gyerekkel vagy, akár nélküle. Ideális esetben lehet ott gügyögni a babával az apukának is, mi ezt egyik gyerekünknél sem tapasztalhattuk meg. 

Császár után a lábaidba szép lassan kezd visszatérni az élet, de abban ne is reménykedj, hogy az elkövetkezendő órákban akár csak fel is tudnál ülni önállóan. Nekem enni még mindig nem lehetett pár órát, csak inni, bár ekkor már nem is hiányzott. Ahogy múlik az érzéstelenítő hatása, úgy kezded érezni a fájdalmat a hasad környékén. De ez még mindig semmi a másnaphoz képest, ami folyamatos pokoli fájdalmak jegyében telik. Az éjszaka még úgy-ahogy tudtam aludni, szigorúan mozdulatlanul, reggel viszont hirtelen olyan nyilalló fájdalom jelent meg az egész jobb hátamban, hogy úgy bömböltem, mint egy csecsemő. Próbáltam visszafogni magam, de amíg be nem adták az intravénás fájdalomcsillapítót, csak vonaglottam zokogva. Egy kedves nővér simogatott közben, és hívták az aneszteziológust is, hogy megnézze, minden rendben van-e a szúrás helyén. Megerősítették, hogy ez sajnos normális mellékhatása az érzéstelenítőnek. Kisebb-nagyobb intenzitással még többször visszatért ez a fájdalom, és amint nyomtam a gombot, már adták is a csillapítót rá.

A leghasznosabb segítség a gyógytornász személyében érkezett, akinek segítségével reggel sikerült felállni (majd rögtön vissza is feküdni). Mutatott gyakorlatokat is a regenerációra (először a lábfejek fel-le mozgatása, körző mozdulatok a lábak újraaktiválására, később medenceerősítő gyakorlatok), és megnyugtatott, hogy az első felkelés után minden egyre könnyebben megy. És tényleg, ezután rohamosan javult a helyzet: át tudtam kászálódni tolókocsiba, hogy meglátogassuk Boriszt, este már szép komótosan át is tudtam sétálni hozzá, egyedül lezuhanyoztam, sőt pár nap után már néhány jógagyakorlatot is elvégeztem a hátfájás csökkentésére. A gyógytornász még azt is megmutatta, hogy kell köhögni és orrot fújni (pár napig nagyon fájdalmas mindkettő - ilyenkor érzed, hogy mennyire hasznos lenne a hasizom, ha működne): egyik kezet a sebre téve, fejet oldalra fordítva, óvatosan.

Vérzés ilyenkor ugyanúgy van, mint a hüvelyi szülésnél, hiszen ugyanúgy ki kell ürülnie a méhedből a terhesség alatti mindenfélének. Viszont kicsit kevésbé intenzív és hamarabb eláll.

Tehát fel a fejjel: maga a műtét szarabb érzés, mint a szülés (bár nem mindenkinek), és az azt követő nap is gyötrelmes, viszont utána pikk-pakk sikerül felépülni, profi segítséggel meg pláne. Császárosoknak eleve nagyobb figyelmet szoktak szentelni a szülés utáni 24 órában. 

A regeneráció időszaka:

Magyarországon hat hetet szoktak mondani a gyermekágy időszakának, sokan a császárosoknak még kb. 6 héttel hosszabb felépülési időt javasolnak. Nekem mondjuk mindkét szülés után már 2-3 héttel jól esett egy óvatos ellipszis-trénerezés. Szex, fürdés stb. is hat hét után javasolt, illetve amikor már nincs vérzés. Bár ennek megítélésében kulturális különbségek is mutatkoznak, mert amikor például Ausztriában kérdeztem a vizitáló orvostól, hogy mikor mehetek vízbe "és a többi", ő megértően azonnal bólogatott, majd bizalmasan fölém hajolva azt mondta, hogy "You can have sex with your husband after two weeks" - nyomatékosan kiemelve a "husband" szót, tehát mással tilos, vagy csak 6 hét után lehet.

Szoptatás:

Mindenhol riogatnak, hogy sokkal lassabban indul be a tejtermelés a császár után, én ezt csak cáfolni tudom: ugyanúgy a 2. nap jött, bőségesen. Annyi volt a különbség, hogy míg Vincét nem engedték szoptatni az első hét során a koraszülött osztályon (az elsődleges cél az volt, hogy gyarapodjon, és cumisüvegből könnyebb enni, ráadásul annak se örültek, ha kivettem az inkubátorból), Boriszt már két nappal a születése után megszoptathattam, és szerencsére nem kellett neki sokat magyarázni, mi a teendő. Ezzel szemben annak idején Vincével 1-2 hónapig vérrel-verítékkel-könnyekkel küzdöttünk, mire igazán ráérzett, hogyan kell szopizni. Ennyit erről a kérdésről.

Az anyai szeretet:

... amit sokan egyfajta hormonfröccsnek tudnak be, ezzel az anyát valami ösztönlénnyé degradálva, akit minden mozzanatában a hormonok irányítanak. Ezek persze már a terhesség alatt is szerephez jutnak, például a kedvencem, a "fészekrakó ösztön" tombol a kismamában akkor, amikor a szülés előtti hetekben "egyszercsak" gőzerővel rendet rakni, takarítani, pakolászni kezd - neeem bazmeg, dehogyis azért, mert például egy fővel hamarosan gyarapszik a család, vagy mert tudja, hogy szülés után hajat mosni is alig lesz ideje, a kismamát nem racionális érvek, hanem ösztönök és hormonok irányítják!

Az első szülés után egyébként még éreztem is ennek a hormontuningnak a hatását - eleinte kissé idegenkedve néztem a bébimet, hogy ő most akkor az én gyerekem, és vajon mit kell majd kezdenem vele, viszont egy-két nap után már úgy éreztem, bármit megtennék érte és ő a legnagyobb kincs a világon. Jó, tudjuk ezt be mondjuk részben a hormonoknak.

A császármetszés után semmilyen rózsaszín felhős lebegés nem volt. Boriszt is pár nap után sikerült teljesen és mindent áthatóan a szívembe zárnom, viszont sokkal inkább éreztem úgy, hogy az együtt töltött minőségi idő hatására - a szoptatások, egymás szemébe nézések során, amikor úgy láttam, mintha Buddhaként meditálna az átélt kalandok felett, és hogy több mint egy hétig ő volt az egyetlen haverom az egész országban (Ausztriában).

Annak, hogy mennyire dolgoznak bennem hormonok, tökéletes mértékegysége, hogy tudok-e még (illetve újra) bőgni ezen a reklámon:

Á, basszus, igen! Mégis ösztönlény vagyok, egy anyaállatka!

Szülés utáni depresszió, "kudarcélmény" a császár után:

Mi van?! Örülök, hogy él és virul!