A poént lelőve, a történet közepébe vágva ennyi a lényeg. Persze ennyire nem volt egyszerű a sztori, új kalandok minden sarkon leselkednek kérés nélkül is. Június 30-ra beszéltünk meg kontroll- és esetleges transzfúzió-időpontot Csapó dokival. Én közben minden szálat megszakítottam a honvédos nőgyógyásszal, már rettegtem a gondolattól is, hogy oda kelljen mennem szülni, de akkor hova? Sürgősséggel bárhol fogadnak, de azért az én terhességem korántsem annyira egyszerű, hogy bárhova csak úgy beessek, de arra már elfogyott az energiám, hogy erre az esetre részletes tervet kidolgozzak, gondoltam, majd improvizálok az adott helyzetnek megfelelően.

Végül 30-án, egy borzalmasan szenvedős, jóslófájásos, semmiheznincskedves nap után, összecsomagoltunk és felkerekedtünk az utolsó grazi útra. Ott dr. Klaritsch fogadott (a többiek sajnos Mallorcán konferenciáztak), aki mondta, hogy ő már nem transzfundálna ilyen későn, 37 hetesen anémiával, satöbbivel a háttérben már jobb lenne megindítani a szülést. Ezt sürgősségi beavatkozásként el lehet számolni EU-s egészségügyi kártyára, amit indokolt egyrészt az anémia, meg túl sok volt a magzatvíz is (Polyhydramnion – aminek fő oka az Rh-összeférhetetlenség és a terhességi diabétesz, hát én épp mindkettőt megnyertem), illetve a bébi nyaka köré tekeredett a köldökzsinór – mint utólag kiderült, háromszor is. Ezek alapján ő javasolta a császármetszést, de a döntést rám bízta (ott nem divat a mindenható orvos diktatúrája, a nőgyógyász felvázolja az alternatívákat, amik alapján a páciens – aki értelmes emberi lény, még akkor is, ha terhes – mérlegel és dönt!). Ha mindenképp ragaszkodok a hüvelyi szüléshez, meg lehet próbálni, legfeljebb ha a folyamatos CTG azt mutatja, hogy baj van, azonnal vágnak. Én szívesen szültem volna természetesen, de elég kalandban volt már részem ebben a terhességben, úgyhogy a császárt választottam, Klaritsch doktor nagy megkönnyebbülésére. Nem ettem, nem ittam egész nap, így nem is kellett másnapig várni.

Onnantól kezdve aktív készülődés, azonnal értesítette a szülészorvost, a neonatológust, ők már rendelték is a vért, hogy a babát azonnal transzfundálhassák, ha szükséges, kaptam egy saját szülőszobát saját szülésznővel, aki folyamatosan CTG-zett, egy orvos felvilágosított a császármetszésről, utána látogatás az aneszteziológusnál (nem, soha nem fogyasztottam drogot), aki részletesen elmagyarázta a spinális érzéstelenítést, persze mindenki mindent folyékonyan angolul (a császármetszésről pl. még angol nyelvű információs anyag is volt), a műtét előtt pedig felsorakozott és bemutatkozott az egész team. Kis késéssel kezdték, mert addig nem voltak hajlandóak betolni a műtőbe, amíg meg nem érkezett a vérkészítmény. Otthon valószínűleg sehol nem készültek volna ennyire Borisz fogadására.

A császármetszés borzalmas volt, a másnap mégannyira, de erről még írok egy teljes bejegyzést. Lényeg, hogy a vágás után azonnal felhallatszott a várva várt babasírás, fél pillanatra megmutatta a szülésznő, majd rohant is el vele a szomszédos neonatológiára, ahol már tárt karokkal várták. Én már nem is láttam aznap többet, viszont azonnal kaptam egy ilyen szép képet róla:

Épp nem is volt anémiás, nem kellett transzfundálni, de ettől függetlenül azonnal az intenzívre vitték. Először a magas bilirubinszint miatt (ami a sárgaságot okozza, és összefüggésben van a vérszegénységgel) kellett kék fény alatt és inkubátorban tartani 3-4 napig, ami egész jól levitte az értéket. Viszont nem csak ez volt a probléma, hanem az oxigénszaturáció (egyébként van Androidra letölthető ingyenes app, amivel meg lehet nézni, iCare Oxygen Monitor a neve!) sem tetszett az orvosoknak – ez azt jelenti, hogy mennyire telített a vére oxigénnel, aminek 100% közelében kéne lennie. 90% alatt nem annyira jó, Borisznak viszont rosszabb pillanataiban lecsúszott 55%-ra is. Viszont már 2 naposan megengedték, hogy kivegyem és megszoptassam – és szerencsére nagyon ügyes volt, azonnal tudta, mi a dolga! Innentől kezdve mindig járhattam át hozzá etetni, csak telefonáltak az osztályomra, hogy éhes a gyermek, én meg a magam keretei között futhattam át a koraszülött osztályra, legalább ilyenkor megvolt az alibi, hogy kivehessem az inkuból. Miután pár nap elteltével látták, hogy még bizonytalan ideig kell kezelni, átszállították egy másik intenzív részlegre, ami a női klinikáról egy kellemes 10 perces hegymenet volt – na EZ aztán szépen begyorsította a műtét utáni regenerációt! Ebben a szép, tágas szobában kezelték, az 500 grammos Oliver mellett (akinek thai anyukájával idővel összebarátkoztam, és megtudtam, hogy az én terhességem az övéhez képest csupa öröm volt – szegény Oliver például már elvesztette az ikertestvérét):

Napokig kutatgatták, hogy mi lehet az oka az alacsony oxigénszaturációnak, ami mint kiderült, az alvás közben időnként bekövetkező pár másodperces légzéskimaradások miatt van (apnoe). Ilyenkor a vér oxigénszintje a kimaradó lélegzetvétel miatt lecsökkent. Szerencsére a szervi okokat kizárták (tüdőröntgen, szívultrahang), próbáltak mesterségesen oxigént juttatni a szervezetébe az orrán keresztül, amit viszont nem bírt elviselni, és leküzdötte magáról a csövet, úgyhogy végül feladták (mondtam már, hogy a Borisz azt jelenti, „harcos”?). Közben a hematokrit értéke folyamatosan csökkent (ez is az anémia jele, a hemoglobin alacsony szintje mellett) és már megközelítette a határértéket, úgyhogy 10 napos korában arra jutottak, hogy a vérszegénység okozhatja az alacsony oxigénszaturációt is, amin mégis csak a transzfúzió segíthet.

Szép lassan csöpögött a gyermekbe a szmötyi, ugyanaz a mennyiség, mint amit korábban köldökzsinóron keresztül kapott 10 percen keresztül, most intravénásan 6 órán át. Mondta a nővér, hogy igen, ha sürgősségi a vérátömlesztés, mehet gyorsan, de azért jobb ilyen ráérősen. Amúgy fel se tűnt Borisznak, ugyanúgy lehetett kivenni, szoptatni közben, meg nagyrészt aludt, tehát egyáltalán nem zavarta a napi fontos teendői elvégzésében.

Ekkorra engem már kipateroltak a terhesosztályról, viszont kaptam egy teljes szobát Borisz mellett a NICU-n, ami MuKi névre hallgatott (a Mutter-Kind Zimmerből már csak természetesen ered):

Én meg egyre professzionálisabb szinten sajátítottam el az ehhez hasonló német szakszavakat, úgymint a cuci (cumi), bili (bilirubin), de az olyan felsőfokú szaknyelvi kifejezések sem idegenek már tőlem, mint a stillkissen (szoptatópárna) vagy a blasensprung (a magzatvíz elfolyása).

Az egy dolog, hogy az ellátás kint Grazban minden szinten kimagasló – szinte mindenki beszél angolul, teljesen felszerelt saját szoba a bébivel, jó a kaja, mindenki kedves, figyelmes stb. A család többi tagjának pedig sikerült kitúrni egy szuper szobát a Kinderkliniktől 200 méterre levő McDonald házban, napi 6 euróért, amit kifejezetten a kórházba kezelésre járó beteg gyerekek családjainak létesítettek. Függőágy, játszósarok, túrókrémhegyek a hűtőben, LEGO, ablak alatt legelésző őzikék, minden, ami kell.

Budapesten és Miskolcon is vannak ilyen házak, honlapjuk nincs, csak egy közepesen aktív Facebook-oldaluk.

Már a transzfúzió utáni éjszakára javult az oxigénszaturáció, egy riasztás sem volt, csak az az utáni éjszaka egy kis ingadozás, végül kéthetesen indulhattunk is boldogan hazafele. Más helyzetben biztos rinyáltam volna, hogy „úristen, a 6 órás autóút nem árt meg a kicsinek?!” – kezdve a 18 fokos szakadó esővel, és befejezve a 35 fokos kánikulával –, de miután ilyen ügyesen a halál képébe röhögtünk, ez már csak üdülés volt a két gyerekkel. És mindenki azóta is él és virul. Még mindig. Még mindig.